Gótörténelem

    A Bor Attila fordításában, az MGE által gondozott Gó Híradóban jelent meg 1997 februárjától egy öt részes sorozat a gó történetéről. Ebből idézünk most.


gokep.jpg (18952 bytes)GO TÖRTÉNELEM (II-IV)
Korea az i.sz. második században a Han birodalom részévé vált. Kínai hivatalnokok magukkal vitték a játékot amely a művelt osztályok időtöltésévé vált. Az ötödik és hatodik században Korea és Japán között szinte állandó politikai, katonai, kereskedelmi és magán forgalom bonyolódott, így a közvetlen és közvetett kínai kultúr áradat Japánra elsöprő hatást gyakorolt. Befolyásolt szinte mindent, így egyebek közt a viselkedést, az írást, a filozófiát, a vallást, a gyógyítást, a művészeteket. A gó játék ebben az időben, vagy talán korábban került Japánba a sugorokuval (backgammon) együtt. A shogi (kínai sakk) nem sokkal ezek után érkezett. A hatodik század végéig a gó többé-kevésbé csak a kolostorokban volt népszerű. Egy 701-ből származó buddhista viselkedési szabály gyűjteményben a következő található:

Szerzeteseknek és apácáknak akik zenével vagy szerencse játékkal szórakoznak, 100 nap kemény munka. A lant és a gó nincs tiltva. (A szerencse játékot valószínűleg a backgammonra értették, mivel azt mindig tétre játszották).

A nyolcadik században a gó úgy tűnik népszerű lett a nemesség körében és az udvarban. Shomu császár és leánya Koken háztartásából megmaradt két kitűnő gó tábla, melyeket valószínűleg Kínából hoztak. Ezeket 756 óta Narában őrzik. Mindkettő 19x19-es. Eltekintve attól, hogy az egyiken a szokásos kilenc csillagponton kívül még nyolc másik pont is meg van jelölve, ugyan olyanok, mint a jelenleg használtak. A táblák vékonyak, az egyik cédrusból, a másik eperfából készült, szépen díszítettek, gondosan megmunkált hajlott lábakon állnak, olyanokon, mint a kínai háztartási bútorok. Az egyik kő készlet kvarcból és szerpentin kőből készült, a másik vörösre és bíborra festett csont, metszett madár mintával. A kilencedik században az udvari krónikában beszélnek a zenéről, a borról és a góról mint királyi szórakozásokról. Egy részlet a 834-es évből:

A palotában a császár borral vendégelte meg az udvart. Más szóval, a hercegek és miniszterek összegyűltek a birodalmi palotában és gót játszottak. Szürkületkor hagyták abba.

Egy kínai udvari krónika feljegyezte, hogy

T'ai Chung hetedik évének (853) áprilisában egy japán herceg érkezett az udvarhoz. A herceg jó gó játékos volt. A császár utasította kamarását Shih Yent, hogy játsszon vele egy partit. A 33. lépés után az eredmény kétséges volt. A kamarás félt, hogy nem tud megfelelni a császári parancsnak. A tenyere izzadt. Aztán minden gondolatát koncentrálta és lépett. A lépésnek később az "Istenek fejének megbékítése" nevet adták, mivel elég erős volt egyszerre két problémának a megoldására. A herceg meresztette a szemét, visszahúzta karjait és leeresztette fejét, elismerte vereségét.

Az ezredforduló körül írta Murasaki Shikubu udvarhölgy nagyszerű regényét, A Genji meséjét, amelyben két szakasz mutatja a gót, mint időtöltést az arisztokrácia női és férfi tagjai számára. A játszma melyet Genji herceg pillant meg a regény elején, népszerű témája lett a képzőművészeteknek. Egy kortárs, Sei Shonagon úrhölgy, saját szórakoztatására lejegyezte a Párna könyvben azokat az apró dolgokat, melyeket különösen elragadónak tartott. Ezek között található a következő:

Késő éjjel, mikor már szinte mindenki aludni tért, a házon kívül magas rangú udvaroncok beszélgetnek, a hátsó szobák egyikéből gó kövek ismétlődő zöreje hallatszik.

Ahogy a gó a nemesek mindennapi életének megszokott részévé vált, a kolostorokban egyáltalán nem lett elhanyagolva. Éppen ellenkezőleg, az elkötelezett szerzetesek kido-vá, a gó útjává fejlesztették. Úgy tekintették, hogy a sok közül ez is az egyik út lehet a megvilágosodáshoz. Mint a zen gyakorlatokat és a tea szertartást, ezt is hivatalosan támogatták, mivel különösen alkalmasnak találták a harcos osztályok számára. Szerénységre, türelemre, udvariasságra és tiszta gondolkodásra nevel, melyet nem felhőz be egyéni érzékcsalódás. Ezek a mesterek számos beható felfedezést tettek a játék alapelveirol. Őrizték titkaikat. Hosszú ideig ők voltak az ország legnagyobb tudású játékosai. Komoly amatőrök kérték tanácsaikat egészen a tizenkilencedik század végéig. A Go Shiki (A gó szabályai) a legrégibb olyan Japán gó könyv, amiről feljegyzés van. Csak a címét és szerzőjét Tachibana Kanrent ismerjük. A könyvet 913-ban írta a császári udvar kérésére. Kanrent tekintették az ország egyik legerősebb játékosának, és a visszavonult Uda-in császár kedvenc ellenfele volt. A császárt magát is erős játékosként tartották számon. Egy ősi legenda szerint Kanrent egyszer megkérték, játsszon egy parit egy nagyon vonzó női szellemmel. Kanrent nem az rémítette meg, hogy ellenfele egy szellem, hanem annak játékereje. A szellem olyan félelmetesen erősen játszott, hogy Kanren minden kövét elfogta. Nem csoda, hogy ez felejthetetlen élmény volt számára. A legrégibb fennmaradt Japán játszma 1253-ból származik. Feltételezések szerint Nichiren, a nevét viselő buddhista iskola alapítója, és kilenc éves tanítványa, Nisshomaru játszotta. Nichiren aktív gó játékos volt, neki tulajdonítanak számos, máig fennmaradt szórakoztató, egész táblás létra feladványt. A hagyomány, mely a Nichiren buddhizmust a góval összekapcsolta, több mint ezer évig fenn maradt. A Nichiren iskola abból a Tendai Lotus iskolából fejlődött ki, melyet Dengyo Daishi alapított 805-ben miután visszatért az ismert kínai. T'ien T'ai kolostorban tett látogatásáról. T'ien T'ai-ban dolgozott egy évszázaddal korábban I-hsing a csillagász. Nichiren szerzetes volt később az is, aki segített megalapítani a Go Hivatalt az első Tokugawa sógun idejében a 17. század elején.

A 12. században, az ország tényleges irányítása az arisztokráciától a katonák kezébe került. A következő öt század szinte folyamatos háborúskodással telt. A gó játékot nagyra tartották, mert a tábornokok úgy hitték, hogy a játék taktikája és stratégiája jó lelki és szellemi felkészülést biztosít a valós hadműveletekhez. A nagy hadurak közül sokan tartottak házuknál tanárt, rendszerint világi szerzetest, aki oktatta őt és tisztjeit. A 18. században Matsushiro daimyojának területén történt eseményekről készült leírásban, a Higurashi Suzuriban, olvasható a következő napirend, ami nem sokat változhatott a századok folyamán:

Minden hivatalnok háztartásában a 7 éves gyereknek az istállóban a helye reggel 6 órakor, 8-ig lovagolnia kell. Reggeli után 10-ig írás tanulás, utána fél óra vívás, majd újabb fél óra íjászat vagy lövészet. Ezek után könyvolvasás. Pihenő idejében 2-től 4-ig szórakozásképpen shogizhat vagy gózhat. Lándzsaedzés 4-től. Később, vacsora után, leckék No éneklésből egészen fél 11-ig.

A késő 16. század nagy hadura, Oda Nobunaga bíztatta hadnagyait a gó tanulmányozására, és maga is megtanulta. Tanára Nikkai, Nichiren buddhista szerzetes volt, aki még gyermekkorában kezdte a játékot, és korának vezető mesterének tekintették. A "Meijin" (brilliáns ember) kifejezés is ebből az időből származik. Nobunaga egy alkalommal Nikkai játékára figyelve nevezte őt Meijin-nek. Ezt később a gó játékosoknak hivatalos címként adományozták, ez volt a legmagasabb elérhető cím. Nobunagát 1582-ben, csak pár órával azután, hogy megnézett egy partit Nikkai és egy másik játékos között, meggyilkolták Kyotóban, a Honnoji templomban. A játszmának egy feloldhatatlan tripla ko döntetlennel vetett véget. Ezek után a tripla ko-t, Nobunaga hirtelen erőszakos halálával hozva összefüggésbe, sokáig szerencsétlennek tartották. Nobunaga utódja Toyotomi Hideyoshi szintén Nikkaival tanulmányozta a gót. 1588-ban szervezett egy góversenyt, melyre minden vezető játékost meghívtak. Japánban ez volt az első ilyen verseny. Nikkai nyert, Hideyoshi évjáradékkal jutalmazta. Ez volt az első lépés a gónak, mint szakmának az elismerése felé. Tíz év múlva meghalt Hideyoshi. Tokugawa Ieyasu lett a shogun és 1615-re teljes uralma alatt volt az egész ország. Eros bürokratikus kormányzatot hozott létre, mely békében és rendben tartotta az országot a következő 250 évre. 1603-ban visszahívta Nikkait visszavonultságából, és megtette Godokoro-nak, egy új kormányhivatal fejének, melyet a gó szabályozására és fejlesztésére hoztak létre. Nikkai felvette a Honinbo Sansa nevet, mellyel megalapította azt az örökletes vonalat, mely aztán egészen az 1940-ben meghalt 21. Honinbo-ig tartott. 1612-ig Sansa segített kialakítani egy országos rendszert a gó játékosok szabályozására, rögzítették a játékszabályokat, meghatározták, hogy csak Meijin lehet Godokoro. Alapítottak négy fő Házat, melyeket a kormányzat támogatott egészen a shogunátus bukásáig, 1868-ig. Ez a négy ház a Honinbo, Inoue, Yasui, Hayashi. Az első kettő Nichiren, a másik kettő Jodo buddhista iskolából származott. A szabályok és szabályzatok, melyeket ekkor hoztak kormányzati támogatással, a következő 250 évben törvényerővel hatottak. A góhivatalon keresztül a kormányzat fizetést adott a vezető családok játékosainak, ami lehetőséget biztosított egy profi réteg kialakulásához. Ők életüket a gó tanulmányozásának, és tanításának szentelték. Ennek eredményeképpen a következő két és fél évszázad addig soha nem látott szintre emelte a játék színvonalát. A mesterek folyamatosan keresték a tehetségeket az egész országban, és a legkiválóbbakat saját házukba vették, ahol a tehetség mindig többet számított, mint a vér szerinti származás. Bár ezek a játékosok valódi profik voltak, megtartották a régi hagyományokat. Borotválták a fejüket, buddhista neveket vettek föl, szerzetesi köntöst hordtak és a legyezőt, mint a tekintély jelét viselték, mikor fontos mérkőzéseket játszottak. A legnagyobb jelentősége az évenként megrendezett Kastély Go játékoknak volt, ahol a négy ház vezetője mérkőzött meg a shogun jelenlétében. A Tokugawa shogunátus vas keze alatt az országban béke uralkodott. Egy új, gazdaságilag jelentős városi réteg jött létre. Kereskedők, boltosok, kézművesek, művészek, tudósok, orvosok, zenészek, műértők, irodalmárok elegendő pénzzel a pihenésre és ízlésük kielégítésére. Nekik köszönhetően virágzott a regény, a vers, a báb és a kabuki színház, a tea művelése, a kézművesség, a finom lakkozott dolgok, a krizantém és aranyhal iránti érdeklődés, az Ukiyo-e művészet. A gó, a shogi, és a sugoroku készletek Edo, és a többi város szórakozóhelyeinek állandó bútordarabjai voltak. A történelemben először a kisvárosokban és falvakban gószalonok biztosítottak szórakozási lehetőséget. Az Edo kor tanulmányírója, Yamaoka Genrin így ír a helyzetről:

A gó művészete Kínában indult, és országunkba (Japánba) Kibi főminiszter hozta. Azóta elterjedt, és mindenki játssza. Tehetséges szerzetesek tehetségük asszonyokkal játsszanak és a szeretőjükké válnak. Az emberek gólépések miatt aggódva járják a világot, mintha a Go Hivatal tagjai lennének. Saját életüket aggodalom nélkül kockáztatják a köveik életéért. Bár a játéknak ezen rabjai nem buddhista szerzetesek, naponta csak egyszer étkeznek, és bár nem yamabushi papok, egész éjjel fenn vannak, mintha csak a napfelkeltére várnának.

Ez a rövid, szatirikus vers életteli bepillantást ad az új szenvedélybe:

"Csak egy parti," vélték.
Tegnap volt mikor elkezdték.

Japánban a gó története párhuzamosan fut a tanulás és kultúra terjedésével a társadalom egyre szélesebb rétegeiben. A buddhista szerzetesektől egyre táguló körökben vette át először a nemesség, majd a katonák, végül a középosztály, melynek növekvő gazdasági ereje olyan szórakozási és önfejlesztési szokások kifejlődését tette lehetővé, mely korábban csak néhány kiválasztott számára volt elérhető. A 18. századi költő-festő Yosa Buson, aki egy jól menő paraszt fia volt, modern érzéseket fejez ki a játékról a következő haikuban, realisztikus odaadással és némi öngúnnyal írva a következőket:

Egyedül, csöpögő orral, gózom ...
Hideg az éjszaka.

Bár Kínában és Koreában a felsőbb osztályok mindig nagyra becsülték a gót, Japán volt, ahol a legmagasabb színvonalat elérte és a legszélesebb körben lett népszerű. Fejlődésének csúcspontját az Edo kor végére érte el. Az elért eredmények azonban hirtelen veszélybe kerültek a Tokugawa kormányzat bukása körüli zűrzavarban. A nyugati hatalmak nyomására létrejött császári hatalom 1868-ban megszüntette a godokoro hivatalát, és a négy Ház tagjai szétszóródtak ebben az új világban, ahol a régi tradícióknak már nem volt kényszerítő erejük.

A 21. egyben utolsó örökletes Honinbo, Shusai, története jellemzi a rengeteg változást, ami a feudalizmus végével a modern időkbe lépő Japánra köszöntött. Shusai 1874-ben, Tokióban született, a lemondatott Shogun egy volt csatlósának fiaként. Az eredeti neve Tamura Yasuhisa (vagy Yasutoshi) volt, és már gyermekként megtanult gózni. Tíz éves korában csatlakozott az új Hoensha csoporthoz, ahol felismerték tehetségét, és két év múlva megkapta az 1 danos fokozatot. 1891-ben, 17 éves korában, már 2 danos volt. Zavaros események vezettek a Hoensha csoport megalakulásához, amely a történet fontos része. A csoport létrejötte a Honinbo ház elleni lázadás volt. A 14. Honinbo, Shuwa, kiválasztotta utódját Shusaku személyében, aki a legkiválóbb volt tanítványai közül. (Ő a híres Shusaku stílusú megnyitás kitalálója, és minden idők egyik legnagyszerűbb játékosa volt.) Shusaku azonban 1862-ben meghalt kolerában, mielőtt beiktatták volna. Shuwa a második legjobbat, Murase Shuho-t akarta választani helyette. A 12. Honinbo, Jowa, özvegye azonban ezt megrögzötten ellenezte. Shusaku a lányának volt a férje, és úgy gondolta, megsértenék emlékét, ha egy olyan kívülálló, mint Shuho lenne a Honinbo ház feje. Következményképpen semmi nem történt egészen Shuwa 1873-ban bekövetkezett haláláig. Ekkor Shuwa teljesen középszerű, legidősebb fiát, a három danos Shuetsu-t tették meg a 15. Honinbo-vá. Erre a fordulatra Shuho utálattal elhagyta a Hononbo házat, és évekig független volt. 1877-ben Shuetsu visszavonult, ezután Shugen, a három Shuwa fiú legfiatalabbika lett a 16. Honinbo, akit 1884-ben a középső fiú Shuei követett. 1879-ben Shuho és Nakagawa Kamesaburo, Jowa egyik fia, a góvilág egy befolyásos figurája, megalakította a Hoensha csoportot. A csoporthoz sok erős játékos csatlakozott. (Shuho tanítványai között volt ebben az időben Otto Korschelt, egy német tudós, aki 1880-ban először adott ki rendszerezett leírást egy nyugati nyelven.) Ebben az időben a három másik ház utódok hiányában haldoklott. Az Inoue és Yasui ház  utolsó vezetője csatlakozott a Hoensha csoporthoz. A Hayashi ház örököse a leendő 13. Hayashi 20 éves korában, szifiliszben meghalt, így amikor az öreg 12. Hayashi elhunyt, utolsó erőfeszítésképpen a ház kihalásának megelőzésére Shuei lépett be 13. Hayashi-nak. Ő fiatal korában egy ideig a Hayashi család örökbe fogadott tagja volt. Mikor 1884-ben Shuei visszavonult, hogy a 17. Honinbo lehessen, a Hayashi ház megszűnt. Kormányzati támogatás nélkül, amely addig biztos megélhetést biztosított, a gó ezekben az időkben nem vonzott elég fiatal játékost a régi tradíciók életben tartására. A helyzet a Honinbo és a Hoensha csoport között kritikussá vált. Shuho akkor már 7 danos és az ország legerősebb játékosának tartották. Így ő vonzotta a legtöbb tehetséges embert. A tekintély azonban a tiszteletreméltó Honinbo házat illette, minek feje Shuei volt a maga 5 dan-jával. 1886-ban az Inoue-k és mások segítségével végzett két éves egyeztetés után kielégítő megoldás született. Shuei és Shuho beleegyezett egy kilenc játszmából álló összecsapásba. Ahogy várható volt Shuho 6 - 3 -ra győzött. Shuei 8 danos oklevelet adott neki, és ráruházta a 18. Honinbo címet. Shuho pedig a az újonnan ráruházott hatalommal Shuei-nek adott 7 danos bizonyítványt. Ez a megoldás minden felet kielégített. Szerencsétlenségre Shuho elég tapintatlanul, három hónappal később meghalt. A Hoensha csoporttal való újabb csetepaté után 1887-ben Shuei visszatért, mint 19. Honinbo. A fiatal, önzetlen és elkötelezett Tamura ezzel a háttérrel tervezgette a jövőjét, és nem találta igazán vonzónak. 1891-ben döntött, és kilépett a Hoensha-ból, ahol addig csendesen tanult, és fejlesztette hatalmas tehetségét. Másfél évig próbált megélni a góvilágon kívül. Először nyitott egy eltűnt emberekkel foglakozó irodát, mely nem ment, majd hasonló sikertelenséggel próbált meg Dél-Amerikába emigrálni. Ezek után csavargott az országban, és egyre szegényebb lett. Végül egy vidéki papnál kötött ki, akinél szálást kapott napi két gópartiért cserébe. Kénytelen volt rájönni, hogy egyetlen dolgot tud jól csinálni, így 1892-ben visszatért Tokióba, ahol a Roppongi kerületben nyitott egy góklubot. Shuei Honinbo ebben az időben szervezett egy tanuló csoportot 4 danos (természetesen profi danos, hiszen az amatőr rendszer még nem is létezett) és erősebb játékosok számára. Shuei csoportjába sok elsőrangú ember tartozott. Közöttük volt az ex-Honinbo Shugen, és egy év múlva Karigane Jun'ichi, egy kiváló 14 éves. Tamura, bár csak 2 danos volt, csatlakozhatott hozzájuk egy befolyásos koreai közbenjárására, és hatalmas iramban fejlődött. 1907-ben, 33 éves korában már 7 danos volt. Ebben az évben Shuei meghalt és mintha megismétlődtek volna a 1862 - 1886 -os események. Most Shuei özvegye volt, aki Karigane-t akarta a következő Honinbo-nak, ő ekkor 6 danos és Shuei kedvence volt. A befolyásos Shugen Tamura mellett állt ki. A probléma megoldására és hogy senki se érezze nagyon rosszul magát Shugen lett a 20. Honinbo egy évre, majd lemondott Tamura javára. Így 1908-ban Tamura Yasuhisha lett a 21. Honinbo Shusai néven, ahogy a történelem folyamán legjobban ismerték. 1914-től Meijin, és ettől kezdve Japán vezető gójátékosának ismerték el. 1923-ban Shusai együttműködött a Hoensha csoporttal, és más kiváló függetlenekkel, mint Segoe Kensaku a Chuo Ki-in (Központi Go Szövetség) megalapításában. Egy vita eredményeképpen azonban még abban az évben számos követővel együtt ki is lépett. 1924-ben egy ismert pénzember és amatőr gójátékos Okura báró támogatásával segített megalapítani a Nihon Ki-in-t (Japán Go Szövetség). A többi csoport lassú elhalásával a Nihon Ki-in ma a vezető gó szervezet a világon. Japánban egyetlen riválisa a Kansai Ki-in (Nyugati Go Szövetség) melyet 1950-ben Hashimoto Utaro, az akkori Honinbo alapított, a szerinte diktatórikus Nihon Ki-in igazgatók elleni tiltakozásképpen. Visszatérve az utolsó öröklés útján kiválasztott Honinbo-ra, Shusai különös, befelé forduló kis ember volt, ellenállhatatlan méltósággal, és makacssággal az általa helyesnek vélt eszmék védelmében. Szinte legyőzhetetlen volt a gótáblánál. Elkötelezettsége művészetéhez és egyszerű távolságtartása némileg a 17. századi, gót játszó szerzetesekhez tette hasonlóvá. A szentimentális japán közvélemény szívébe zárta, így a század egyik legtiszteletreméltóbb alakjává vált. Kawabatának tényeken alapuló regénye a The Master of Go (A go mestere) nagyszerű leírást ad róla. 1926-ban történt a modern idők két fontos eseménye közül az egyik, amely segített a gó ma tapasztalható jellegének kialakulásához. A nemzeti hírlapnak az az ötlete támadt, hogy megpróbálja példányszámát növelni egy mérkőzés támogatásával a két barát és rivális Shusai és Karigane között. Karigane 7 danos volt, csatlakozott, majd számos játékossal kilépett a Nihon Ki-in-ből és megalakította a Kiseisha csoportot. Így a hírlap azzal hirdethette az összecsapást, hogy a két vezető szervezet éljátékosa méri össze tudását. Nagy volt az előzetes készülődés. Tokió parkjaiban hatalmas táblákat állítottak fel, így a közönség minden lépést követni tudott. A mérkőzést a Yomiuri hírlap épületének tetején átalakított galambházban tartották. A játszma két hónapig tartott, de ez alatt csak hat napot játszottak. Shusai győzött. A parkok megteltek, a példányszám háromszorosára nőtt. Ezzel kezdődött a gó játék hírlapok általi erőteljes támogatása, mely jelenleg is a közép- és felsőfokú játékosok jövedelmének fő forrása. Az ország minden újságjában van gó rovat, és a napilapok hatalmas pénzeket fizetnek a tucatnál több, fontos versenynek, közöttük női versenyeknek. A gó közönsége az akkori idők néhány tízezréről 1990-re közel tízmillióra ugrott. Egy átlagos profinak ez tisztes megélhetést, a címvédőknek viszonylagos luxust jelent.